Mikor felébredtem, az első amit megláttam az Jázmin egyik szeme volt, melyet rögtön lecsukott, mikor észrevettem, hogy engem figyel. Halkan felnevettem, és elmosolyodtam. Valószínüleg az éjjel visszaváltoztam, mert újra ember voltam. Szóval, majdnem egész este engem figyelt. Hehehe. Ezt megjegyeztem. : P Felültem, mire Jázmin rögtön felemelte a fejét, és megnyalta az arcomat. Aztán hirtelen feldöntött, és folyamatosan nyalogatta az arcomat, amit én nevetve próbáltam kivédeni.
*Jól van. Jól van. Megadom magam!*Mondtam már könnyezve a nevetéstől, a következő pillanatban pedig abbahagyta. Felültem, és szinte ömlött belőlem a boldogság. De lehet, hogy csak a sárkány nyál. Vigyorogva kezdtem el vakargatni az álla alatti részt, mire még erősebben dorombolt, és lehunyta a szemeit. Derűsen dőltem végül az oldalának, és néztem Jázmint, ahogy elégedetten megnyalja az orrát, és rám néz. Abbahagytam a mosolygást, mert már fájtak az arc izmaim, aztán megvakartam Jázmin hátát, végül pedig felálltam. Követte a példámat, és megrázta magát. Ez után kirepült a barlangból. Utánna ugrottam, de én zuhantam egy kicsit, csak aztán változtam át, és mentem Jázmin után. Kicsit játékosan kergetőztünk, aztán bevágódtunk a tengerbe. Mikor megteltünk, kerestünk egy helyet, mely kényelmes volt, és hol nem járt úgy egyikünk sem, hogy parázs ágy helyett, egy üveg ágyon végezzük. Leheveredtünk, és nem csináltunk mást, csak néztünk egymás szemébe. Nem is kellett megosztanunk a gondolatainkat, hisz rögtön tudtuk mire gondol a másik. Lefektettem a fejemet a mancsaimra, és elkezdtem játékosan csóválni a farkamat. Lefektette a fejét, az én fejem elé, és, mint aki jól végezte a dolgát, megnyalta az orromat. Elkezdtem én is dorombolni, és még gyorsabban kezdtem csóválni a farkamat, mire jóízűen felnevetett. Gyönyörűen nevet! <3 Felemeltem a fejem, mert megütötte a fülemet egy kis nesz. A hang irányába néztem, de nem láttam semmit, és senkit.
*Mi az?*Kérdezte Jázmin, de egy kis ideig nem válaszoltam.
*Semmi. Csak, mintha hallottam volna valamit.*
*Szerintem agyadra ment a veszély.*Forgatta meg a szemeit.
*Lehet, de nem árt a biztonság.*Fektettem le újra a fejemet, de szememmel a környéket kémleltem. Nem féltem. Legalábbis a vikingektől. De attól igen, hogy Jázminnak bármi baja eshet. Beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem senkinek sem a szagát a közelbe. Lehet, hogy Jázminnak igaza van. Felhagytam a terep kémlelésével, és visszanéztem Jázminra. Kicsit feszült volt, amit nem értettem, így hát oldalra döntötten a fejem, és próbáltam vele felvenni a szem kontaktust, de nem nézett rám, a füle pedig dühösen megrándult. Lassan odakúsztam a fejéhez, elkezdtem nyüszíteni, és felnéztem rá. Lassan lehajtotta a fejét, és belenézett a szemembe. Sóhajtott egyet, majd megnyalta a képem.
*Nem haragszom rád, csak már egy kicsit sok, hogy nincs egy nyugis percünk.*Abbahagytam a nyüszítést, és én is sóhajtottam.
*Igen. Én sem tudom, hogy mit csináljunk.*Mondtam miközben fáradtan megcsóváltam a fejem. Felültem, és elkezdtem mosakodni, Jázmin pedig követte a példámat. Mikor végeztünk, újból hallottam azt a kis neszt, és ezúttal Jázmin is meghallhatta, mert a következő pillanatban morogni kezdett. Követtem a példáját, a következő pillanatban pedig egy nyúl ugrott ki a bokorból. Mindketten abbahagytuk a morgást, és egyszerre fújtattunk, amivel elijesztettük a nyulat. A következő percben minden nyugis volt, gondolkodtunk egy kicsit, megosztottunk minden gondolatot ami éppen a fejünkben kószált. És megint bevillant az a pillanat. Egyszerre mosolyodtunk el, és néztünk egymásra, majd megismételtük a jelenetet a valóságban is. *.* Hirtelen minden feszültség kiment belőlünk, és már el is feledkeztünk arról, hogy hol vagyunk. Csak egymással törődtünk, és nem figyeltük, hogy mi folyik körülöttünk, hisz amíg a másikat látjuk, addig nem történhet semmi baj. Nagy hiba volt, mert a következő pillanatban fül süketítő ordítások, felénk repülő hálók, és sárkányok üvöltése hasított bele a csendbe, és mire feleszméltünk, már fogságban is voltunk. A vikingek meg ujjongtak, hogy végre elkaptak. Morogni kezdtünk, és próbáltam Vatraxot hívni, de a következő pillanatban, valami fű félét toltak az orrunk alá, amitől elbódultunk, és nem tudtunk mozogni. Még morogni sem bírtunk, de lélegezni igen. Felraktak minket egy jó nagy szekérre, és elindultunk. A következő pillanatban pedig minden elhomályosult, és elvesztük az eszméletünket.
***
Mikor magunkhoz tértünk, valami istálló féleségben voltunk. Rácsok vettek körül minket, de eléggé tágas volt. Mellettem ott volt Jázmin. Már ébren volt, és a szárnyát védelmezően kitárta fölém. Mikor meglátta, hogy felébredtem, kicsit megnyugodott, de azért morgott tovább. Mikor jobban körbenéztem, észrevettem, hogy a vikingek ott vannak a rács túloldalán, és hangosan beszélnek. Az orrunk elé tolták folyamatosan a kezünket, de mi mindig csak morogtunk, és mikor az egyik elém tolta a kezét, elegem lett, és megpróbáltam megharapni. Az káromkodva gyorsan visszahúzta a kezét, és elviharzott. Valószínű, hogy lovast akarnak nekünk adni. Pontosabban el akartak minket adni egy embernek! Szerencsénkre senki nem akart minket megvenni, mert féltek tőlünk. Már a fele tömeg elment, amikor odajött két gyerek, és két sárkány. Az egyiket rögtön felismertem, mert az egyik az a lány volt, amelyiket elkábítottam. Azt hiszem felismert, mert egy lépéssel a másik mögött volt, és a szemében mintha egy kis félelem csillant volna. Mikor pedig a sárkányokra néztem, azt hittem menten kilövök egy plazma bombát. A lány mögött ott volt az egyik ölvész, zöld, és narancs sárga színű pikkelyekkel. Mellette pedig.......elállt a lélegzetem. Ott volt. Ott volt az a világ réme, amelyet azon a borzalmas estén láttam. Egy kicsit meg is látszód hatott a zavartságom, mert Jázmin felém fordult, és kérdőn megdöntötte a fejét. Nagyot nyeltem, és odafordultam Jázminhoz.
*Az a világ réme.*Hebegtem gondolatban.
*Mi van vele?*Kérdezte zavartan.
*Ott volt. AKKOR.*Mondtam, és megosztottam vele azt a gondolatot, ami a fejemben volt.
*Teljesen biztos?!*Kapta fel a fejét Jázmin, és fordult egy kicsit zaklatottan a világ réme felé.
*Biztos.*Mondtam, és én is odafordultam a világ réme felé.
-Mi az? Mit néztek engem ennyire?-Kérdezte végül két perc múlva a világ réme. Mi továbbra is csak méregettük, aztán egymás felé fordultunk.
-Honnan gondolod, hogy tényleg Ő az?-Kérdezte Jázmin, direkt hangosan, hogy a két másik sárkány is értse.
-Ugyan úgy néz ki, és ahogy ránézek, rögtön felismerem. Tudod milyen jó a memóriám.
-Jó oké. Tegyük fel, hogy ő az. De mit csináljunk?-Kérdezte az utolsó mondatot suttogva, hogy csak én értsem.
-Nem tudom, de ki kell derítenünk.-Mondtam szintén suttogva.
-Öhm...hahó? Még is, hogy értetted azt, hogy Én vagyok az? És egyáltalán, ismerjük mi egymást?-Nézett Jázminra értetlenül.
-Nem. Nem ismerjük egymást.-Mondta Jázmin, halkan, majd felém nézett.
-És én sem ismerlek, csak látásból, és látásból akármit, vagy akárkit felismerek.-Mondtam határozottan, és egy kis gyanakvással. Tudtam, hogy a világ rémék nem tudnak vihart előidézni, de ha egy fióka nagyságú ölvész az anyjának tekinti, biztos, hogy ismeri AZT a sárkányt.
-Nem értem. Én még sosem láttalak.-Mondta, és látszód ott rajta, hogy igazat mond.
-Lehet, hogy nem ő az.-Mondta Jázmin, mire megosztottam vele azt az emlék sorozatot, ahogyan nekem háttal repül. Ezután ránézett.
-Lehet, hogy te nem láttál engem, de én láttalak. Emlékszel, ARRA a viharra?-Kérdeztem nem kevés éllel a hangomban. Amint befejeztem a mondatot, látszód ott rajta, hogy megrémült. Ekkor biztos voltam benne, hogy ez a világ réme ANNAK az ölvésznek a barátja, aki azt a halálos sebet adta az anyámnak. A két gyerek közben beszélgetett, de azt láttam, hogy a vörös hajú lány időnként rám pillant. Biztos, hogy tisztán emlékszik rám. Az ölvész pedig végig fürkészőn nézett engem. Látszott rajta, hogy csak nemrég kelhetett ki. -Auróra, mi a baj?-Kérdezte a világ réme gazdája aggódva, ahogy ránézett. Ekkor úgy döntöttem, kicsit jobban megnézem magamnak azt az ölvész fiókát. A morgást már rég abbahagytuk Jázminnal, és már senki sem volt hatunkon kívül. Emlékszem még annak az ölvésznek a szagára, amelyik anyám halálát okozta. Odamentem a rácshoz, és mereven néztem a fiókára.
-Mi a neved?-Kérdeztem tőle halkan, és éreztem, hogy a vegyes érzésektől egy kicsit remegett a hangom. A fióka ránézett Aurórára, aki bólintott. Közelebb jött a fióka, de jázmin morogni kezdett. Hihetetlen sebességgel néztem jázminra, és valószínűleg gyilkos lehetett a pillantásom, mert hirtelen hagyta abba, és hátrált egy lépést. Egy kicsit megijedt, de láttam a szemében a csodálatot. Komoly tekintettel néztem vissza a fiókára, ki ott volt az orrom előtt. Már csak a rács volt köztünk.
-A nevem Villám.-Mondta kicsit félénken. Lefeküdtem, és elkezdtem végigszaglászni, amit Villám csendben tűrt, mert nem mert megszólalni. Nem éreztem rajta azt a szagot. Ettől lenyugodtam egy kicsit, és megenyhült a tekintetem, és az arc izmaim sem voltak már olyan merevek. Ezután sóhajtottam egyet.
-Nem érzem rajta a szagát. Nem az Ő utódja.-Fordultam immár teljesen nyugodtan Jázmin felé.
-Ennek örülök. Akkor lehet, hogy nincs mitől félnünk.-Mondta, immár ő is nyugodtabban.
-Na jó, most komolyan. Kik vagytok? És kinek nem érzed rajta a szagát?-Kérdezte zaklatottan, és halkan morgott, amitől a két gyerek aggódva nézett felénk. Jázmin rám nézett, és kérdőn megdöntötte a fejét. Auróra felé fordultam, és nyugodtan a szemébe néztem.
-Az én nevem John. Ő itt a párom: Jázmin-Mosolyogtam az előbb említettre, aki viszonozta a mosolyt.
-Mit akartok? Ti is Villámszárny barátai vagytok?-Kérdezte még mindig halkan morogva.
-Ki az a Villámszárny?-Kérdeztem oldalra döntött fejjel.
-Ő is egy öl.......
-Szóval Ő az az ölvész?!-Kérdeztem, szinte üvöltve, és éreztem, hogy megint kavarognak bennem az érzések. Éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem. Arra lettem figyelmes, hogy Jázmin magához húz, és betakar a szárnyával, úgy, hogy a fejem kint legyen. Hálásan néztem Jázminra, aki közben próbált vigasztalni.
-Mi a baj?-Kérdezte Auróra Jázmintól. Jázmin kérdőn rám nézett, mire becsuktam a szemem, és bólintottam, miközben próbáltam lenyugodni.
-Tudod, John akkor látott téged, mikor az anyánkkal repültek. Te nekik háttal repültél, amikor rád támadt Villámszárny. És miután rád támadt, anyámat is meglőtte. Súlyos sebet kapott, és pár hónap múlva pedig belehalt. Az én tojásomat halála előtt rakta le.
-Várjunk. Ti testvérek vagytok? De akkor miért...?
-Nekem csak a nevelő anyám volt. Nem vagyunk vér szerinti testvérek. Ahogy mi, sárkányok mondanánk, fióka koromban vett a szárnyai alá, és nevelt fel. Sok mindent megtanított nekem.-*Köztük volt az is, hogy megtanultam gondolatban beszélni másokkal.*Mondtam neki teljesen nyugodtan, mire megrázta magát.
-Oké értem. De ezt légy szíves ne csináld többször.
-Oké.-Mondtam neki nevetve, és egy kicsit rámosolyogtam.
-Úgy látom össze barátkoztak.-Mondta Auróra gazdája a vörös hajú lánynak.
-Aha.-Válaszolt röviden, és tömören a vörös hajú lány. Mikor elgondolkodva rámnézett, én is ránéztem, és rámosolyogtam, mire rögtön elkapta a tekintetét. Most már biztos, hogy felismert.
-Nah, menjünk Au. Késő van. Ideje hazamenni.
-Jó éjt.-Köszönt el Auróra, és Villám.
-Jó éjt.-Köszöntünk el mi is. Amint eltűntek a szemünk elől felnéztünk az égre. Még nem ment le teljesen a nap. A következő pillanatban viszont már aludtunk, mert fáradtak voltunk, és mert tudtuk, hogy holnap hosszú napunk lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése